„Szerintem a jól működő vitánál vannak kimondott játékszabályok, ebben hasonlít a társasjáték kultúrához.” – Interjú Győri Zoltánnal

2020. jún. 23. - Gyermek- és ifjúságvédelem

Mi legyen a vacsora? Milyen ruhában lehet házi buliba menni? Megérdemeljük-e az előléptetést? Kinek a feladata elvégezni a napi, ház körüli teendőket? Miénk lesz-e az utolsó akciós játék az áruházban? Számtalan vitás szituációval találhatjuk szemben magunknak mindennapjaink során. Ezekre vérmérsékletünknek megfelelően, különbözőképp reagálunk. Vannak azonban technikák, amik játékosan segíthetnek feloldani az ilyen kérdéseket. Zách Boglárka Győri Zoltánnal beszélgetett a vitás helyzetek játékos feloldási lehetőségeiről.

Zoltánnal az élet számos területén találkozhatunk. Nem régen debütált harmadik sajátfejlesztésű társasjátéka, az Itt és Most Társulat imprószínésze. Az Eureka Games trénere. Pályája nagyon szerteágazónak tűnhet, mégis minden szenvedélyében közöspont a játék és annak minden aspektusa.

Ez egy hihetetlenül gazdag világ, aminek különféle területeivel dolgozom. Mikor imprószínházzal foglalkozom, imprós játékok vannak a fókuszban, bizonyos játékszabályokat betartva. Mikor játékmesterkedem, embereknek bizonyos helyzetekben ajánlok játékokat. Mindennek a közös nevezője és keresztmetszete, ami leginkább érdekel, az maga a játék Szokták mondani, hogy nagyon szerencsés az az ember, akinek a hobbija a munkája, és én a szabadidőmben is játszom. Amikor dolgozom, ezt transzparenssé teszem, megrendelésre csinálom, hogy megoszthassam a tapasztalataimat az emberekkel. . – kezd bele történetébe.

A munkád során emberek között, de akár egy játék során játékosok között is tapasztalsz feszültséget. Mit tartasz a leghatékonyabb módszernek a vitás helyzetek játékos feloldására?

Különbséget szoktam tenni aközött, hogy veszekedésről, vagy vitáról van-e szó. Utóbbi esetében egymás érveivel vitatkozunk, tehát én gondolok A-t, a másik ember B-t. Nincs személyeskedés. Ha veszekedés történik, akkor nem a másik érveivel vitatkozol, hanem vele. Mikor azt mondod: “Figyelj, te csak három éve dolgozol itt, mit tudhatsz te?” akkor nem a másik fél érveivel vitatkozol, hanem az adott személyt nem fogadod el.

A vita sok esetben sokkal könnyebb, de számtalanszor nem is vitahelyzet van, hanem a felek el vannak foglalva a saját véleményükkel, és nem figyelnek oda egymásra. Szerintem általában hasznos, ha történik egy harmadik fél általi facilitálás, úgy, mint a Parlamentben a házelnök. Ő az, aki megadja a szót az egyik embernek, hogy elmondhassa és végigmondhassa gondolatait egy dologgal kapcsolatban, majd a másik személynek is ad ugyanerre lehetőséget, ahogy arra is, hogy reagálhasson az előző személy által elmondottakra. Például az indián kultúrában jellemző volt a talking stick használata, sokat segítene, ha ezt bevezetnénk a saját, akár nyilvános, akár otthoni vitakultúrában.

Ennek lényege, hogy hallgassuk meg azt, akinél a pálca van. Ezt bármi jelölheti, akár bögre vagy egy labda is, és csak az beszélhet, aki az adott tárgyat birtokolja. Amikor úgy érzi a személy, hogy befejezte a beszédet, beteszi középre az adott tárgyat. Utána valaki felveszi és ő beszél. Tapasztalataim szerint ez nagyon sokat tud segíteni.

Amikor a Társulaton belül évtervezések vagy beszélgetések vannak, bizonyos játékszabályokat hozunk be, amik mindenki által elfogadottak. Jó, ha ezek a játékszabályok transzparensek, mint ahogy egy klasszikus társasjátéknál is tudjuk, mik a játékszabályok, így tudunk hozzájuk alkalmazkodni. A játékszabályokat elfogadhatom, vagy mondhatom, hogy szerintem hülyeség és nem foglalkozom vele. Így nem félúton derül ki, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy a többiek által elfogadott helyzetben részt vegyek. Ez működhet munkahelyi, vagy családi környezetben is. Bevonódunk és nem azt érezzük, hogy a szabályokat egyedül a családfő vagy a főnök hozza meg, így komfortosabban tudjuk betartani őket.

Nagyon komoly vita alakult ki az egyik tréning alkalmával, mert nagyon sok volt az íratlan szabály. Ezek nagyon kártékonyak. Jó, ha mindenki számára kényelmes, kimondott szabályok vannak. A Társulaton belül mi úgy működünk - és nagyon jól bevált a vitakultúránk -, hogy ha valaki beszél, akkor nincs megszakítás. Mindenképpen jelzi a személy, hogy elkezd beszélni, és mindenképpen befejezi azt valamilyen módon. Mondhat csak annyit is, hogy “ennyi”. Ezzel jelzi, hogy elmondta a véleményét, és mi kézjelekkel mutatjuk, ha szeretnénk hozzászólni, vagy nem értünk egyet valamivel. Ha így csinálunk a társulaton belül (mutatja) akkor az azt jelzi, hogy az illető nagyon nem ért egyet, vagy úgy érzi, téves feltételezésen alapul a mondókája. Elkezdi jelezni, hogy SOS szeretne hozzászólni, de megadja a tiszteletet a másiknak, hogy nyugodtan fejezze be a mondanivalóját. Ha szeretne csatlakozni ahhoz, amit a másik mond, vagy ki szeretné egészíteni, akkor a következő történik: hogyha senkinek nincs fent a keze, akkor egyest mutat, ha valakinek fent van a keze, akkor kettest mutat, és így, ebben a sorrendben lesznek felszólítva. Ez sokszor nem igényli a facilitátor személy jelenlétét, mert egymásra figyelve létre tudjuk hozni az adott diskurzust a témával kapcsolatban. Ez természetesen nem minden szituációban életszerű, de sokat segít abban, hogy valóban odafigyeljünk egymásra.

Szerintem a jól működő vitánál vannak kimondott játékszabályok, ebben hasonlít a társasjáték kultúrához. 

 

Mi segítheti a legjobban a konfliktusos szituáció megértését külső félként?

Nagyon sokat segít, ha ő semleges személy. Az évtervezésnél mi egy külső embert hívunk, aki nem elfogult semmivel kapcsolatban. Nem akarok politizálni, de jó, ha a házelnök alapvetően a rendért felel, pont, hogy nem helyezkedik bele a helyzetbe. Objektív, és nem ítélkezik. Számomra a jó vitának - ez egy nagyon szubjektív megközelítés - nincs nyertese. A vita egy remek lehetőség arra, hogy meghallgassuk egymást. Nem gondolom, hogy nekem meg kellene győznöm téged. Ezt érdemes tudatosítani a különböző közösségekben.

A vita remek alkalom arra, hogy megvitassuk, mit gondolunk egy dologról. Által, akkor is, ha nem azonos a nézőpontunk, sokkal közelebb kerülhetünk egymáshoz. Közel sem biztos, hogy a két vélemény ütközik. Nagyon sokszor, mikor valaki vitatkozni akar, azt szeretné, hogy egy picit ellentmondhasson a másiknak. Sokszor használjuk a “BIP- kommunikációt” - ha valaki kimondja azt, amit egyébként én is gondolok, de nem én fogalmaztam meg, akkor csak ennyit mondok: „BIP”. Ez egy kis csatlakozás a másikhoz, ami jelzi az egyetértést, és hogy tökjó, hogy te kimondtad, és nekem már nem kell.

Szerintem érdemes észrevenni, amikor már nincs vita. Néha azt mondjuk, hogy ezt most vitassuk meg, de nincs is mit átbeszélni, mert mindketten ugyanazt gondoljuk. Jó, ha nem akarja valaki, hogy igaza legyen. Ez is egy lélektani felfogás, bizonyos szemszögből nagyon sok vitás helyzetben mindenkinek megvan a maga igazsága. Nem gondolom, hogy valakinek 100%-ban igaza van, hiszen sokféle megközelítés lehetséges, és fontos, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy kinek van igaza. Jó, ha egymás meghallgatásán alapul a vita. 

Mit tegyünk akkor, ha egy vita elfajul (kiabálás, csapkodás jelenik meg)?

Ebben az esetben szerintem nagyon jó, ha le van fektetve, hogy amint érzelmek kerülnek a felszínre, a vita véget ér. Jelezném, hogy az érdemi vita egy józan vita, és ha ez nem teljesül, felesleges folytatni. Tapasztalataim szerint az ideges ember képtelen figyelni, és annak a vitának, amelyben a felek nem figyelnek egymásra, semmi értelme sincs.

Amikor facilitátor vagyok és úgy érzékelem, hogy érzelmek jelentek meg, nagyon könnyen személyessé válik a hangulat. Nekem még nem volt olyan facilitátori munkám, ami tányérdobálásig fajult volna, de olyan már volt, hogy éreztem, begyulladt egy-két ember, vagy túl komolyan vett egy-egy mondatot. Ekkor jeleztem, hogy a vita véget ért, amit már csinálunk, az nem az. Mindenki menjen el, levegőzzünk egy picit, és nézzük meg újabb megvilágításból a helyzetet. Ilyenkor fontos, hogy a feldühödt felek külön vonuljanak és ne folytassák máshol a megkezdett párbeszédet. Kis idő múlva, kitisztulva, folytatódhat a megbeszélés.

Szerinted hogy lehetne szélesebb körben ismertté és alkalmazhatóvá tenni a hatékony problémamegoldást?

Eredetileg tanító szakon végeztem, így nagyon hamar gyakoroltatnám az iskolában a vitakultúra kialakítását és azt a filozófiát, hogy az, hogy gondolsz valamit valamiről, önmagában fantasztikus dolog, és tartsd tiszteletben, ha más ember máshogy gondolkodik erről. A különböző gondolkodás nem baj, attól izgalmas valami, hogy nem mindenki gondolja ugyanazt róla.

Nagyon hatékony a heterogenitás, amikor különféle gondolatokat vetünk össze, és ezek építik egymást. Ez szerintem kifejezetten hasznos, és ezt az iskolában kezdeném el, legkésőbb középiskolában. Korosztályt tekintve a 14-18 évesekkel, mert náluk már úgy érzem, van elvrendszer, ráadásul alakulóban lévő elvrendszer. Nagyon jó, ha el tudják fogadni, hogy az embereknek joguk van mást gondolni.

Felnőtteknél nagyon sok fórumon mutatnak példát. Ezeket elsősorban a saját életemen tudnám alkalmazni, Gandhi-féle megközelítéssel, ami arról szól, hogy ha változást szeretnél látni, akkor kezdd el te azt a bizonyos cselekvést. Én nagyon örülnék neki, hogyha személyeskedő megjegyzések helyett valós vitahelyzet lenne és a kérdésekre válaszolnának az emberek, de nem divatos ez mostanság. Tapasztalatom szerint minden felülről jön, és jó lenne, ha olyan emberek is csiszolnának ezen, akiknek sokakhoz eljut a gondolkodásmódja vagy filozófiai életszemlélete. Tehát iskolai részről és vezetői részről tenném szélesebb körben alkalmazhatóvá.

Minden tudás adaptálható, így akár a vitatkozás művészete is. Gyakran azon kapom magam, hogy társasjáték szabályokon gondolkodom: milyen helyzetbe hozzak játékok során embereket. Ez motivál engem tovább. Lehet, hogy családunkkal, barátainkkal vagy munkatársainkkal, pont egy közös vitahelyzet motivál majd minket arra, hogy jobb közösséggé váljunk.