Az internet hét problémája és az ember négy arca

2021. febr. 15. - Gyermek- és ifjúságvédelem

A huszadik századi tudomány hatalmas felfedezéseket tett le az asztalra, melyek közül több a mai napig aktív elemét képezi a mindennapjainknak – sőt, egy olyan kényelmi szintet hoztak létre, melyről nem szívesen mondana le senki. Ezen találmányok egyike maga az internet, az okoseszközök, amik becsatornázzák a nappalinkba a világ minden szegletét. Azonban ahogy az autópályán, az interneten is lehet találkozni olyan emberekkel, akik eszközük biztonságából, a felelősségre vonás félelme nélkül megnehezítik a hétköznapjainkat. Az eszeveszett kommentháborúktól a cyberbullyingon (internetes zaklatás) át egészen a catfishing (magunkat más személynek tüntetve fel formálunk kapcsolatokat) jelenségéig mind egy tőről fakadnak: az internet intimitásproblémáiból. De mik is ezek?

A hét „A”

Katherine M. Hertlein és Armeda Stevenson amerikai kutatók az internet párkapcsolatokra való hatását vizsgálva bukkantak rá hét darab a-val kezdődő fogalomra, melyeknek úgy vélték, köze van azok negatív végkimeneteléhez. Ugyan magyar fordításukban nem jelenik meg ez az alliteráció, de a lényeget így is tartalmazza. Intimitásproblémák tehát a névtelenség (anonymity), hozzáférhetőség (accesibility), megfizethetőség (affordability), elfogadhatóság (acceptability); közelség (approximation), kétértelműség (ambiguity) és alkalmazkodás (accommodation).

Trollok az erdőszéli kunyhóból

A névtelenség varázsa sok embert elcsábít. Az internet sajátos kettőssége, hogy egyszerre akarunk megosztani mindent és semmit: egyszerre akarjuk felmutatni a tökéletes, ideálisra faragott online képünket, máskor pedig maszk alá rejtőzve, elvárásoktól mentesen szeretnénk „garázdálkodni”.
Az első három probléma, tehát a névtelenség, hozzáférhetőség és megfizethetőség mind az internet biztonsági réseiből fakad. Ez alatt azt értjük, hogy ezek önmagában nem jelentenének sem veszélyt, sem problémát: azonban eszközök arra, hogy azt okozzanak.
Aki legalább napjában egyszer felpillant a közösségi médiára, találkozhatott már a trollokkal: ezek azok a profilok, akik abban lelik örömüket, ha másokat leszólhatnak, kritizálhatnak, folyamatos figyelmet igényelnek, és sohasem elégedettek a reakciókkal. Az anonimitás maszkja alá bújva eleve szabadabban kezeli a morális korlátokat az ember: ezt egy érdekes gyermekkísérlet is bizonyította, amikor beöltözött gyerekek mentek házról házra halloween cukorkákért, és bár világosan elmondták nekik, hogy mindenki csak egy édességet kaphat, azok, akiket jelmez takart, és a házigazda nem szólított nevén, nem azonosított, nagyobb eséllyel vágtak zsebre többet. Ez az anonimitáshoz kapcsolódik: nem félnek a retorziótól, a büntetéstől, mert senki nem tudja, ki is ül a monitor előtt, és a cicás/angyalkás/animés profilkép mögött.
A hozzáférhetőség és a megfizethetőség mind az elterjedt eszközök mindennapjainkba ivódását jelzi: kevés olyan ismerősünk lehet, akinek nincsen internetelérésre alkalmas eszköze, és innán már csak pár lépés vezet a saját közösségi média felülethez. Így lehet az erdőszéli trollból mesebeli királylány, nagyhatalmú, mindentudó varázsló vagy éppen gonosz boszorkány: függően attól, mit szeretne elhitetni az internet népével.

A valóság világa, vagy a világ valósága?

Két probléma, az elfogadhatóság és közelség is arra épül, hogy a technológia fejlődése egyre sikeresebben modellezi a külvilágot: ám ennek az ellentéte is jellemző. A közelítés ebben az értelemben a valóság megközelítésére utal, az elfogadás pedig az internetes helyzetekben fellépő, de az offline világra jellemző normák betartására. Vagy mégsem? Minél inkább felborul egy ember életében az on- és offline töltött órák száma, és minél jobban hízik az illúzió, hogy a napi huszonnégy órás elérhetőség egészséges, annál inkább átveszi az irányítást maga a „normális” megítélése felett is az internetes világ. Gondoljunk csak bele, milyen fokú nyitottság és éntudat kell ahhoz, hogy fent tudjuk tartani az interneten a személyiségünket, önmagunk tudjuk maradni, és mennyire jól esik, amikor sorsközösséget találunk egy, számunkra vadidegen emberrel, akit soha nem is láttunk: az ilyen események egy-egy tulajdonságunkra erősítenek rá, ami aztán egyre hangsúlyosabb lesz számunkra. S mint annyi minden ebben a témában, valójában ez is egy kétélű kés.

A rugalmas álarcok

Az utolsó két probléma a kétértelműség és az alkalmazkodás. Az internet csodákra képes, de a technológia egyelőre meglehetősen limitálja a kommunikációnk egyes elemeit: a testbeszéd nagy részét, olykor a mimikát, a gesztikulációkat, a hangsúlyt… egy szóval a nonverbális jelek, melyek pont, hogy az érzelmi töltetet hivatottak átadni, szinte teljes egészében kiejti. Ehhez jön még az alkalmazkodás: nem elég, hogy nem lehetünk biztosak sem a kommunikációnk sikerességében, sem abban, hogy mi értjük a másikat, ráadásul még különböző felületek normáinak is meg kell felelnünk.

Az ember négy arca

Ezt a fajta alkalmazkodást remekül lehet szemléltetni Dolly Parton példájával: az amerikai énekesnő népszerű képe összehasonlítja a különböző felületeken használt profilképeit – míg az Instagrammon egy játékos, addig Linked In-en (karrier-facebook) egy dolgozó, komoly kép, addig a Facebookon egy letisztultabb, a Tinderen (társkereső) pedig egy bevállalós kép tűnik fel.
Fejes-Vékássy Lili, magyar kutató legújabb kísérlete is ezt a jelenséget vizsgálta. A fent említett négy alkalmazásra való képeket kellett a résztvevőknek szortírozniuk, és megdöbbentő egyezést találtak: az emberek valahogy ösztönösen egyetértettek abban, melyik arcunkat melyik platformon kell mutatnunk. Ezzel a kutatással rávilágított arra, hogy különböző funkciók különböző énreprezentációt, azaz magunkról kialakított képet kíván meg. Egyelőre úgy tűnik, hogy az Instagramon fejezhetjük ki offline személyiségünket a legszabadabban: ám ez még így is sok kérdést felvet, kezdve azzal: álarc-e az alkalmazkodás, vagy csak az internet evolúciója?